Azt hiszem, egy idő után mindannyian átlépünk arra a szintre, amikor már nem kérünk engedélyt a másiktól, hogy olyat tegyünk, amit mi akarunk, de ő még nem döntött az álláspontja felöl. És ebben van valami, ami annyira csábít minket az új dolgok felé, hogy a régieket olykor szó nélkül el tudjuk dobni. És pont ezért vagyunk mi a legkegyetlenebb lények a Földön. Amíg nem tanulunk meg néha mások érdekében helyesen cselekedni, addig meg se érdemeljük, hogy a legjobbak közé tartozzunk... Azt hisszük, hogy a döntéseink, a helyes útra terelnek minket, pedig csak ezzel mentegetjük magunkat a bűnünkkel szemben. Hibázunk és a hibáink amennyire a földbe döngölnek minket, annyira tudnak másokat a fellegek szintjére emelni. Sosem fogunk helyesen cselekedni és sokan nem is akarunk. Pontosan tudjuk mit kéne máshogy tenniük, de lusták vagyunk a változtatásra. Sírunk, ha fáj, nevetünk, ha sikerül, de hosszan sosem gondolkodunk el a tetteink következményein. Kiírtunk mindent, ami egy pillanatra is nagyobbnak tűnik nálunk. Mások helyett döntünk, amíg magunk helyett nem akarunk, megfutamodunk a tetteink következménye elöl és naivan azt hisszük, hogy ezt senki sem fogja megtorolni rajtunk. A döntéseink tesznek minket olyanná, amilyenek vagyunk, és ezért rettegünk magunktól.