Ez kész. És én is kész vagyok. Tudtam, hogy az egész rész csak álom lesz és pont ezért végig élveztem és röhögtem a részen. Szóval nagyon is tetszett. Aztán jött az utolsó pár perc és mindent tönkre tett. Nem hiszem el, hogy Hart Hanson szerint ez volt a tökéletes megoldás a rész és az évad lezárására. Egyszerűen ez nem lehet. Ez kész. Ez az amnézia dolog már réges rég idegesítő dolog. Én például utálom, ha ezt beteszik egy sorozatba, ez maradjon továbbra is szappanopera kellék. De végülis ezt leszámítva tetszett. Tetszett, hogy Hodgins az író és ő narrálja a részt, de Fisher mint szakács, na az is tetszett. Daise továbbra is ugyanolyan bohókás volt, na meg amikor Sweets beszól egy olyat a kihallgatáson, hogy „Csapos vagyok. Gyakorlatilag pszichológus.”, nem is tudom hanyaggyára haltam meg itt. Na meg amikor Angela mondja, hogy nem olyan jó a vizuális képessége. Szóval az ilyen kis elrejtett dolgokon is nagyokat nevettem, mert jó volt egy ilyen „mindenki pont az ellentétje” rész, de vége. Mindegy inkább hagyom. A lényeg, hogy Booth és Brennan imádni valóan aranyosak voltak, és ez volt az első rész amiben Booth nem hívta Brennant Bonesnak. Fura, de végülis jó volt. És hogy kit hittem a gyilkosnak? Nos, hát én Maxet, mert a többiekről nem tudtam elképzelni...