- Barátok? - kérdezte mosolyogva
- Persze. Barátok...
Feleltem neki, s bár tudtam, hogy én sosem fogok rá barátként tekinteni. Akartam, én tényleg  nagyon akartam, de valahogy sosem tudtam azután barátként tekinteni rá. Összetörte a szívem és hiába tudtam, hogy mindezt akaratlanul, s tudatlanul tette, ez a belül terjedő fájdalmamon mit se változtatott. Hiába próbáltam mindig csak a kellemes pillanatainkra gondolni, s közben mosolyogva ránézni. Belül ott volt az űr, és csak napról napra nőt. Néha amikor a közelében voltam még fájt is.
A másik oldalon pedig ott volt a hiánya amit akkor éreztem, mikor nem láttam, nem éreztem az illatát, vagy csak éppen nem őrá gondoltam. Így pedig lassan kezdtem beleőrülni és szét szakadni. Azt a fájdalmat meglehetett szokni amit a hiánya okozott, sőt megtanulni azzal élni még könnyen is ment, de a hiánya volt az amibe nem tudtam beleegyezni. Így esett, hogy a vérző szívemnek ellenére barátok maradtunk. Könnyebb volt barátként vele élni, mint nélküle...