(régebbi írás, újra gépelve)
Ennél a kritikaírásnál jöttem rá, hogy egész (nagyon) nehéz évadkritikát írni egy olyan sorozatról, amelyik rengeteg szálat vezet fel (és ezek közül a legtöbb annyira nem fontos, hogy meg se említem), és a rengeteg szál közül a végére egyik sem marad izgalmas…
Bár szeretem a Gossip Girlt és a kezdetleges nehézségeinken már rég túlestünk az első évadban, de itt a második évadban az elhúzott szálak engem kifejezetten untattak. Na jó nem mind csak a…
…Dan és Serena szerelmi szál. Ezzel mindig is bajom volt. Serenát nem szerettem, Dan meg nem nekem való volt. Semmi újat nem találtak ki velük, ugyanaz a dráma volt, kevés hihetőséggel. És valahogy nem tudom elhinni, hogy a készítők nem unták meg őket, bár elméletileg megkaptuk most a lezárást.
A Nate szálak viszont tetszettek. Aranyos volt Vanessával, de a leginkább az tetszett mikor a Humphryknál élt és Jennyvel kerülgették egymást. Végül pedig mikor Jennyvel összejött, akkor mindketten olyan aranyosak voltak. De az évad végére pedig ezt is elrontották, mert összehozták Blairrel, ami olyan légből kapott volt, és értelmetlen is, na meg amúgy is, mintha nem tudtak volna mit kezdeni vele, azért találták ki ezt és hozták képbe a családját.
Az évad pozitívuma és lényege egyértelműen, a Chuck-Blair szál volt. Az én szerelmi kedvencem… Számomra furcsa mód nem volt unalmas, hogy egész évadban ugyanazt a macska-egér játszmát játszották, mint amit amúgy az elsőben. Őket nem untam, mert ez most szívből jövően mély volt. Hmmm. Bár a sorozat készítői amúgy is mindig az ő szálukkal sziporkáztak a legjobban.
A lényeg pedig, hogy a végére csak összejöttek, és megnézhetjük, hogy mennyire is működik nekik, egy valós kapcsolat. Hajrá Chuck!
(A harmadik évad előtt még azt gondoltam, hogy az egyetemi szálat jól fogják megoldani. Tévedtem.)
Jennyt pedig végre a Drama Queenként is megfigyelhetjük…
Értékelés: 4/5.