Elérkeztünk a harmadik Drew-s filmhez, ami nem más, mint a Zene és Szöveg. Ez egy 2007-es romantikus komédia. Aranyos, vicces és persze Hugh Grant soha nem megy ki a divatból! A zenei betétek pedig külön elismerést érdemelnek.

Aki esetleg nem ismerné a történetet: A film főszereplője egy kiégett, középkorú „rocksztár”, Alex Fletcher (Hugh Grant), aki – miután feloszlott az együttese – szólókarrierbe kezdett, de ezzel nem túl sok elismerést szerzett. Így gyakorlatilag visszavonulót kellett fújnia, és osztálytalálkozókon, vidámparkokban tartott kis nosztalgiakoncertekből él. Az ügynökének valahogy sikerül összehoznia egy találkozót a híres tinisztárral, Corával, aki felkéri Alex-et, hogy írjon egy dalt. Ám Alex sosem volt túl tehetséges dalszövegíró, így segítséget kell kérnie. A segítség egy fiatal, cserfes, reklámszöveg-író lány (Drew Barrymore) képében érkezik, aki Alex virágait locsolja. A dalt természetesen megírják, ám itt kezdődnek a „bonyodalmak”…

Alapvetően még mindig egészen jó filmnek tartom, bár ez is egy tipikusan olyan film, amiben már az elején tudni lehet a végét. Szombat esti kikapcsolódásnak viszont szerintem tökéletesen eleget tesz. A dalok nagyrésze egészen fülbemászó, van benne egy-két jó poén, és Hugh Grant is egész jól elkapta a karaktert. A klisék ebből a filmből sem hiányozhatnak, természetesen, ugyanakkor néhány jó ötlet is fel-felbukkan.
Nagyon beteg ötletnek tartom, a Hugh Grant - szűk gatya – csípőrázás dolgot. Nem öreg már egy kicsit ehhez??? Egy kicsit banális, de azért vicces.
Persze a klisé-szerű üzenet sem hiányozhat a filmből: Ne add fel önmagad, csak azért, hogy mások elismerését kivívd! Legyél eredeti, egyedi… Ez persze szép és jó, de tényleg ezt kell elhitetni a mai fiatalokkal? Mármint oké, hogy van stílusuk, meg egyéniségük, de ha mindenki egyedül akar lenni valaki, abból egy idő után sok jó nem fog származni. A csapatjáték és a bizalom helyett, az önzést fogják megtanulni… Egy kicsit eltértem a tárgytól, szóval inkább be is fejezem.

Értékelés: 3,5/5